Idegen költők – Örök barátaink
Európai irodalom a magyar kulturális emlékezetben
Absztraktok
Csepreghy Henrik: A képes levelezőlapok mint a kulturális emlékezet hordozói
Farkas Ákos: Fehérek közt még egy európait? – Huxley magyar recepciójának első szakasza
Milyen képet alkotott magának és olvasóinak a Nyugat, a Munka, az Erdélyi Helikon, vagy a Franklin társulat a fiatal Aldous Huxley-ról? Ki is volt a Szerelem útjai, a Légnadrág és társai, A végzet bábjátéka és persze a Szép új világ írója? Az angol irodalom legújabb reménysége, vagy inkább csak mindenféle francia divatok másolója? Fecsegő véleményvirtuóz, avagy a nyugati civilizáció végromlását jövendölő Kasszandra? És mit olvastak ki írástudóink Huxley műveiből? Azt, hogy miként győz mindeneken az érzelemmentessé üresedett Huxley-féle irodalmiság? Vagy a kirajzolódó pályaképet bemutatva inkább arra hívták fel a figyelmet, hogyan emelkedik – netán süllyed – a neofrivol stílus albioni bajnoka az egész emberiség sorsáért kiáltó vátesszé? S regényes jóslataival ez a különös gentleman voltaképp mire is intette volna a szűkebb s a tágasabb hon – Magyarország s Európa – polgárait? Hogy óvakodjon a szovjetorosz racionalitás lenini, netán az újvilágbeli standardizáció taylori tévtanaitól? Vagy a Szép új világ-beli áltudományos hókuszpókusz ábrázolásával Huxley leginkább a nácivilág embertelenségét elfedni hivatott szemfényvesztést leplezte le jó előre? Vajon Szerb Antal, Hamvas Béla, Németh Andor, Kassák Lajos és a többiek Huxley-t és a kortársi angol irodalmat mindösszességében a német kulturális-ideológiai áfium ellen való orvosságként írták volna fel? Avagy az egész korai Huxley-kultusz már eleve német importból származott? Dolgozatomban ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ. Mindeközben a honi Huxley-fogadtatás 1945 előtti szakaszának vizsgálatát esettanulmányként kezelve néhány általánosabb irodalomtörténeti és recepcióelméleti következtés megfogalmazására is kísérletet teszek.
Frank Tibor: Thomas Mann Magyarországon és az Egyesült Államokban
Az előadás Thomas Mann hatását, művészi, intellektuális és erkölcsi jelenlétét vázolja egyrészt Magyarországon, másrészt Amerikában. Az összehasonlítás célja az irodalmi mű s a művész részben azonos, részben eltérő hatásának vizsgálata különféle kultúrákban és társadalmakban. Thomas Mann Magyarországon nagyon hamar lelkes hívekre talált, számos budapesti látogatása során tucatnyi magyar íróval és költővel ismerkedett meg, sőt kötött barátságot. Sokaknak sietett segítségére, amikor azok bajba jutottak, többeket kísért előszóval a német irodalmi közönség elé, a II. világháború előtt része lett a menekülő zsidó-magyar értelmiség amerikai befogadásáért vívott küzdelmeknek. „Mindig kellemes kapcsolatom volt ezzel az országgal és fővárosával, melynek közönségével többízben is találkoztam, bensőséges légkörben.” – írta Mann 1941-ben Amerikából, egy magyar tisztelőjének.
A Nobel-díjas író 1938-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol már nagy neve volt. Amerikától lényegében minden elképzelhető támogatást megkapott. Franklin Delano Roosevelt olyan nagyra tartotta, hogy benne látta a háború utáni Németország első elnökét, s egy alkalommal két napon át vendégül látta a Fehér Házban. A író viszonozta a gesztust: Roosevelt alakját ─ a fiatal fáraó képében ─ beépítette a „József és testvérei” pozitív szereplői közé. Ezenközben azonban rendszeresen figyelte az FBI és fokozatosan elszigetelődött az amerikai értelmiségtől, lényegében (részben nyelvi okoknál fogva is) csak a hozzá hasonlóan menekült német emigránsokkal érintkezett. Németországnak szóló, náciellenes rádiószózatai igyekeztek fenntartani egy jobb Németország jövőjébe vetett hitet és hitét. Amerikában rosszul érezte magát: „Amerika emberidegen, kevés maradandó benyomást nyújt. Valahogyan a múltból, emlékekből, képekből, intuícióból kell alkotni.” – írta 1943. áprilisában.
Az összehasonlító elemzés egyik eredményeként világossá válik, hogy Thomas Mann amerikai évei ellenére is német, illetve annál sokkal tágasabban európai maradt, akinek visszatérése a kényszerűen elhagyott kontinensre a McCarthy-érában természetes és magától értetődő volt.
Gombár Zsófia: Brit költészet Magyarországon és Portugáliában 1949 és 1974 között
A jelen tanulmány két ország, Portugália és Magyarország, irodalmi fordításait hasonlítja össze egy adott időintervallumban. A vizsgált időszak az 1949 és 1974 közötti korszak, amely lehetővé teszi, hogy egy olyan időperiódust vizsgáljunk meg, amikor mindkét országban diktatúra uralkodott.
Az eltérő ideológiájú önkényuralmi rendszerek irodalompolitikáját összehasonlítva látni fogjuk, hogy a szembetűnő hasonlóságok ellenére Magyarországon az irodalom sokkal kivételezettebb helyzetben van, mint a fasiszta Portugáliában, ahol a könyvkiadást a szigorú állami felügyelet mellett valójában a piac törvényei irányítják. A „magas irodalom”, így a költészet is, állami támogatás nélkül ritkán és így is csak egy szűkebb réteg számára lesz elérhető, míg Magyarországon a műfordítás történetében talán az egyik legtermékenyebb időszak veszi kezdetét az ötvenes évek második felétől részben az állami dotációnak, részben pedig egyéb sajátságos tényezőknek köszönhetően. Ennek ellenére nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar történelemnek 1949-től 1989-ig tartó korszakát korántsem egységes kultúrpolitikai törekvések jellemzik: A kezdeti 1949-1953-as időszak például nemcsak fordítástörténeti, hanem irodalomtörténeti szempontból is talán a magyar kulturális élet egyik legsötétebb szakasza, ahogyan a Kádár-rendszer irodalompolitikáját is az aktuálpolitikai változásokra reflektáló kisebb-nagyobb hullámvölgyek és –hegyek tagolják. Dolgozatomban szeretném ezeket a fázisokat is röviden bemutatni a portugál kultúrpolitika változásaival egyetemben.
A politikai okokon kívül természetesen a kulturális és nyelvi okokból adódó különbségek is fontos szerepet játszanak egyes angol költők eltérő irodalmi fogadtatásában. Előadásom valódi célja ezeknek a komplex tényezőknek a feltárása és ismertetése.
Hetényi Zsuzsa: „Csonka” Oroszország? Fehér foltok az oroszból fordításban – ami az orosz irodalomról alkotott magyar képből kimaradt
A recepciótörténet izgalmas területe az egyes nemzeti irodalmaknak egy másik kultúrában létrejövő képét a fordításirodalom alapján összeállítani.
Mikor mit és mit nem, miért igen és miért nem fordítottak le – mindez jellemzi a befogadó társadalom állapotát és a két nép interkulturális kapcsolatait.
Az orosz irodalom magyar recepciója a II. világháború után számos szemléletváltást élt meg, amelyeknek áldozatául estek kiemelkedő művek is, nem született magyar fordításuk.
Előadásom igyekszik mindhárom műnemet számba venni. Elsősorban az 1920 és 1980 között írott művek sorsával foglalkozik, és a modern orosz irodalom (sokkal kevésbé bonyolult és komplex) recepciójára csak kitekint.
Isztrayné Teplán Ágnes: Georg Brandes Magyarországon
A kultúrák közötti közvetítés páratlan alakja a múlt században igen nagy befolyással bíró, széles látókörű, karakteres esztétikai ideológiával fellépő dán irodalomkritikus, irodalomtörténész Georg Brandes (1842-1927).
Brandes nemcsak saját kultúrája; a skandináv irodalmak világirodalmi rangra emelésében játszott kulcsszerepet, (többek között Strindberg, Ibsen, Hamsun felfedezése, kritikai fogadtatása is a nevéhez fűződik), hanem nevezetes, hogy Nietzsche-t, mint filozófust ő mutatta be először a világ számára, (valamint a rokonlelkű Strindbergnek is, akivel baráti levelezést indított el). Ezt tanúsítja a Magyarországon nemrégiben megjelent F: W. Nietzsche Richard Wagnernek, Georg Brandesnek és Jacob Burckhardtnak írt összes levelei című válogatás is.
Brandes egyszemélyes kulturális intézmény volt, kritikai nagyhatalom, valamint ezt a pozícióját megerősítendő egyetemi magántanár. Az általa megkonstruált kánon „a modern áttörés” korszak nevét viseli a skandináv irodalomtörténetben.
A dán kritikus széles látókörű világirodalmi érdeklődését Magyarország sem kerülte el. A magyar irodalomhoz, színházi élethez fűződő kapcsolatai egy igen érdekes kötet kutatási anyagát képezik: Zsuzsanna Björn Andersen Stemmen udefra En studie i Georg Brandes’ reception i Ungarn 1873-1927 Köbenhavn 1989/ (Hangok kintről, Brandes magyarországi recepciója 1873-1927). A könyv beszámol Brandes két látogatásáról Budapesten, szól a fiatal Lukács Györgyre gyakorolt hatásáról, Jászai Marival folytatott levezéséről és a magyar kulturális élet más meghatározó alakjaival kialakult kapcsolatáról.
A szakirodalom által igen alaposan feltárt recepción túl egy rövid műelemzésen keresztül szemléltetem Brandes esztétikai programját, lehetséges elméleti hozzájárulását, ma is aktuális „szintézisét” arra a problémára vonatkozólag, ami később Magyarországon a „népies –urbánus” vitában vált kitapinthatóvá. Brandes egyik nagy felfedezettje Henrik Pontoppidan a „Szerencsés Péter” című regényről lesz röviden szó.
Lojkó Miklós
Madarász Imre: Alfieri Magyarországon
Vittorio Alfierit a 18. századi olasz irodalom (Settecento) legnagyobb klasszikusaként kanonizálta az irodalomtörténet-írás. A romantika és a Risorgimento korában egyenesen „új Danténak”, illetve az újkori olasz irodalom Dantéjának, az olasz nemzeti irodalom második számú óriásának minősítették olyan nagyságrendű személyiségek, mint Gioberti vagy De Sanctis. Ehhez képest magyarországi jelenléte a legutóbbi időkig csekély volt. Az előadás bemutatja e hiány okait, Alfieri magyar irodalmi „rokonait”, az Alfieri-fordításokat és -irodalmat, valamint az utóbbi években beköszöntött „Alfieri-reneszánsz” eredményeit.
Magyari Andrea: Válasz Byronnak. A Don Juan-mítosz elemei Czóbel Minka Donna Juanna című költeményében.
Előadásomban Czóbel Minka Donna Juanna (1900) című elbeszélő költeményét elemzem. A művet, bár saját korában meglehetősen heves véleményeket váltott ki, mára szinte teljesen elfeledték, noha megkerülhetetlen és rendkívül gazdag forrás, ha a magyarországi Don Juan-mítosz alakváltozásait kutatjuk. Elemzésem első részében Czóbel költeményének apropóján megvizsgálom a Don Juan-mítosz változatainak magyarországi történetét, a lehetséges forrásokat, középpontba helyezve a századelőn népszerű, ún. romantikus változatokat (vö. Vajda György Mihály: Don Juan vándorútja, Argumentum-Gondolat, 1993, 213.o.), melyek forrása mindenekelőtt Byron verses regénye. Mivel Czóbel Minka bevallottan Byron művére írt válasznak szánta költeményét, magától értetődőnek látszik megvizsgálni, mennyiben mutatható ki a byroni hatás. Ez azért is különösen izgalmas kérdés, mert a szöveg első olvasásra szinte különbségeket mutat.
Dolgozatom második felében, amikor annak járok utána, miért válthatott ki olyan heves kritikákat Donna Juanna figurája, a genderközpontú megközelítést alkalmazom: megpróbálom felfedni, milyen a korban érvényes szexuálpolitikai és esztétikai határokat hágott át művében Czóbel Minka s mi késztethette egyik kritikusát arra, hogy undorral küldje vissza a recenzióra kiadott könyvet Benedek Eleknek, „beteges, követhetetlen” műnek bélyegezve azt. Különös hangsúlyt fektetek majd a költeményben fellelhető humorra és iróniára, melyet, ahogy azt maga a szerző is megjegyezte, a kritika szinte teljes egészében figyelmen kívül hagyott. Következtetésemben azt összegzem, hogyan járulhat hozzá Czóbel Minka költeménye a magyarországi és ezzel együtt az európai Don Juan-mítoszok fejlődésének történetéhez.
Maráczi Géza: Életképek
A sajtótörténet a karcolatot – például a kossuthi vezércikkhez hasonlóan – nagyrészt a korabeli angol újságírás tanulmányozásának hatása alatt meghonosított műfajként tartja számon az 1848-as forradalmat közvetlenül megelőző időszak reformkori alapokra épülő, európai tájékozódású magyar sajtójában.
Előadásom a karcolat műfajának – szigorúbban véve az általában zsánerképnek vagy életképnek nevezett fajtájának – forrásvidékét szeretné bemutatni a magyar újságírásban, és összekapcsolni azt Dickens magyar befogadástörténetének első fázisával, amikor a Sketches by Boz és a The Pickwick Papers című kötetek részét képező karcolatok megjelentek és szerzőjükkel együtt gyors népszerűségre tettek szert a magyar divatlapokban, „képes lapokban” és más hetilapokban.
A nyomukban egyre szaporodó, magyar írók és újságírók által írt karcolatokban hatásuk – ami jelentős részben Dickens humoros írásmódjának hatása – a magyar próza anekdotikus hagyományával való szerencsés találkozás révén nyomon követhető az 1840-es évektől, Kuthy Lajostól, Jósika Miklóstól, vagy éppen Petőfi Sándortól és Jókai Mórtól egészen az 1870-es és 1880-as évekig, Beöthy Zsolt, Mikszáth Kálmán újságírásáig, sőt Krúdy Gyula pályakezdéséig is.
Katona Anna Dickens magyarországi hatását is áttekintő nagyívű kiadatlan tanulmányára, de többek között Halász Gábornak a korszak világirodalmi tájékozódását feltáró esszéírói munkásságára is támaszkodva az angol karcolatírás hatásának és fogadtatásának történetét a magyar újságírásban a Dickens-művekkel való összehasonlító elemzések lehetőségét is fölvetve igyekszem nagy vonalakban bemutatni.
Mácsok Márta: A walesi bárdok értelmezéséhez
Arany János A walesi bárdok (1857) című balladája a nemzeti identitás egyik leghíresebb verse a kulturális emlékezetben. Az alkotást úgy vizsgálom, hogy az Arany figyelmét megragadó ihletet adó traumatikus élményt lélektani szempontból: a túl-élést jelölő jelentésrétegek figyelembe vételével olvasom.
A vers jól ismert forrásain (Blair, Dickens, stb.), a mítosz kialakulásán és Edward történelmi helyének meghatározásán túl (Maller–Masterman 1992) helytörténeti megfigyelésekre utalok, valamint arra, hogy a mai brit olvasó olvasmányélményében feltételezhetően hogyan térhetne vissza a brit kulturális emlék Magyarországról a legenda újabb fejezeteként a legenda eredeti forrásvidékére. A történelem és az emlékezet között (Nora 1984, 1989) kialakuló jelentést szeretném megérteni.
Az Edward-központú, szánalomra alapozó (Milbacher, 2006) értelmezési lehetőségből indulok ki a bárdközpontú nemzeti allegória értelmezésével szemben. Ezért elsődleges fontosságú a bűntudat ábrázolása számomra az értelmezés szempontjából (Kappanyos, 2007). Így jutok el az általános kulturális következtetéshez, amit a horvát származású aradi vértanú, Knézics Károly kivégzés előtti szavai nyomán fejtek ki: „[m]ilyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Arany János verse alkalmat kínál a történelmi (közösségi) és strukturális trauma összefonódásának bemutatására (Caruth 1996, LaKapra 1999).
Merényi Annamária: „A temérdek tenger”: Pindarosz, Ungvárnémeti Tóth László és Weöres Sándor
Ungvárnémeti Tóth László különös érdeklődéssel fordult Pindarosz költészete felé. Az 1818-ban kiadott Görög versei: Magyar tolmácsolattal c. kötetében négy ilyen mértékű költemény is szerepelt (Eleüszi titkok, Melpomena, Hermíne, Magyar hősök). Ungvárnémeti A’ Költőnek remekpéldáiról, különösen Pindárról, ’s Pindarnak Versmértékiről címmel egy összefüggő tanulmányt is készített példaképéről (TudGyűjt, 1818/ Vl/ 5489.). Utalt arra, hogy e szerzőnél a forma és a tartalom szervesen összekapcsolódik: versszakait, melyek felidézik az Apollón tiszteletére járt darutánc triadikus formáját (stropha, antistropha, epod), erőtől duzzadónak és imitálásra érdemesnek vélte. Tóth László dolgozatában e nevezetes versforma hazai meghonosítása mellett kardoskodott.
Weöres Sándor több lépcsőben kanonizálta Ungvárnémeti Tóth László életművét. Az 1943-ban publikált, Egy ismeretlen nagy magyar költő: Ungvárnémeti Tóth László (1788-1820) című esszéjeben utalt Tóth László klasszikus műveltségére, kiváló nyelvismeretére, továbbá a pindaroszi versformával történő kísérletezéseire. Weöres Sándor ismertetésének végén Ungvárnémeti-verseket is közölt, többek között a Hermine című, pindaroszi formában írt költeményt. 1944-ben jelent meg Ungvárnémeti Tóth László emlékére c. verse, melyben a hajdan élt, mára elfeledett Tóth László alakját idézte meg: tette ezt egyrészt félig-konkrétizálódó, lebegő, kissé csapongónak tűnő gondolataival, másrészt pedig a pindaroszi formával.
Palkóné Tabi Katalin: Hamlet újra-, át-, fel-, kifordítva: A klasszikus dráma színházi szövegkezelésének posztmodern paradigmaváltása
A dráma sajátos helyet foglal el a műnemek között: egyszerre irodalmi műalkotás és színházi alapanyag, amely éppen a színpadi megjelenítés révén képes arra, hogy örökké kortárs maradjon. Érdemes tehát megvizsgálni, mi is történik a drámaszöveggel a színházi alkotómunka során: milyen módon őrzik meg és írják újra a klasszikusokat annak érdekében, hogy örökérvényűek maradjanak. Bár a dramaturgiai módosítás mindig is jelen volt a színháztörténetben, dolgozatom csak az elmúlt húsz év változásait követi nyomon az európai drámairodalom egyik emblematikus darabjának, Shakespeare Hamletjének szövegkönyv-szempontú elemzésén keresztül. Úgy gondolom, a nyolcvanas évek közepétől napjainkig a színházakban lezajlott egy olyan szövegkezelési paradigmaváltás, amely jelentősen átformálta a klasszikus drámaszöveghez való viszonyunkat, és új utakat nyitott az irodalmi elemzés előtt. Mindez nagyon jól megfigyelhető a magyarországi Hamlet-előadások szövegkezelésében. A Hamlet volt az a darab, amelynek az Eörsi-féle 1983-as kaposvári „átigazítása” kapcsán kirobbant egy szakmai vita arról, szabad-e Arany után a Hamletet újrafordítani. Ezt röviden tárgyalta már Dávidházi Péter is 1989-ben, a magyar Shakespeare-kultusz történetéről írt alapvető monográfiájában. Azonban az a szemléletmód váltás, amelyet 1989-ben még csak jelezni lehetett, az elmúlt húsz év során végbement. Mi jön a szekularizálódás után? Mit jelent ma az, hogy „klasszikus”? Hol tart a Shakespeare-kultusz ma? Ezekre a kérdésekre keresem a választ dolgozatomban.
Paraizs Júlia: Hűség vagy szabadság? A 19. század közepének fordításelméleti dilemmái Petőfi Sándor Coriolanus-fordításának tükrében
Petőfi fordítói önmeghatározásának kulcsszava a szabadság, miközben az 1840-es évek legjelentősebb fordításelméleti írása, Toldy Ferenc vitaindítója a hűség különböző kategóriáiban gondolkodott. Henri Meschonnic szerint a fordításelmélet kulcskérdése, hogy milyen módon jeleníthető meg a nyelvi jelentés és a jelentés formájának összetartozása egy másik nyelvben, illetve hogy szétválasztásuk esetén az elmélet a jelöltet vagy a jelölőt fogja előnyben részesíteni. Olvasatom szerint az 1840-es évek elméletileg is kifejtett elvárásrendszere, Toldy fordításelméleti írása, a hűségeszmény megvalósításában a jelöltnek és ennek megfelelően az anyaghűnek nevezett elvnek ad elsőbbséget. Érvelésem szerint a Toldy által elvileg magasabbrendűnek elismert alakhű fordításban a jelölttel azonosított hűség éppen a költőiség és a szabadság (vagyis a jelölő figyelembevétele) miatt tud kevésbé megvalósulni. Ezzel szemben Petőfi fordításról szóló megnyilatkozása ahhoz az alternatív elvárásrendszerhez kapcsolja a Coriolanust, amely a jelentésképzésben a jelentés formájának is szerepet juttat, mivel a verses és angolból készült fordítás a jelölőre irányítja az olvasó figyelmét. Értelmezésem szerint a költői szabadságban értelmezett fordítási elv Petőfi fordításában paradigmatikusan különbözik az 1840-es években uralkodó fordításelméleti gondolkodástól, amely a hűség különböző fokozataiban írta le a fordítást.
Péter Ágnes: Kanonizáció, memória és a Nyugat Milton-képe
Aleida és Jan Assmann-nak „Kánon és Cenzúra” c. tanulmánya (1987) alapján Babits Mihály (Nyugat), Szerb Antal (Nyugat) és Ravasz László (református püspök, a felsőház tagja) Milton-értelemzését szeretném a „felülről adott kánon” (hivatalos kultúrpolitika) és „alulról adott kánon”, kanonizációs törekvés viszonylatában és a korabeli nacionalista diskurzus által kijelölt kontextusban értelmezni.
Péterfy Orsolya Laura: Vénusz arcai: a shakespeare-i nőikon magyar változatai
Boticelli Vénusz születése a nő kiteljesedését ábrázolja a festészetben, azt a Júliát vagy Mirandát vagy akár Ophéliát, amit Shakespeare megírt a tragédiáiban. Mindazonáltal, izgalmasabbnak találtuk a magyar irodalommal vonatkozásba hozva, nem csupán a pozitív, hanem a negatív nőiség ikonográfiáját feltárni. Hogyan válik Vénuszból pusztító, romboló, a gonosz, ál-Vénusz, a nőiségével uralkodni akaró nő, aki mindent megtesz azért, hogy célját elérje. Előadásunk célja nem a teljességre való törekvés, hiszen beláttuk, hogy lehetetlen minden női karaktert felszeletelgetve Shakespeare karakterábrázolásáig visszavezetni, sokkal izgalmasabbnak véltük egy-egy eklatáns példa ki- és megragadását a magyar kultúrkörben, mintegy érdekességet bemutatni. Példának okáért az oly jelentős szerepet betöltő Bánk Bán Gertrudiszát összehasonlítva Lady Macbethtel és eljutva Arany János Zách Klárájáig, izgalmas utat jártunk be. A meráni ármány a Shakespeare-nél már megszokott ármány újraöntött változata. Érdekes megvizsgálni, hogyan, miként kel életre a magyar irodalomban. A sémák és kapott, szerzett, örökölt, nyugati irodalomból bevándorolt elemek mindazonáltal új formát kaptak, teljesen magyar ízeket, magyar közeget, magyar történetet, magyar tragédiák elmesélését szolgálják. Hasonlóképpen a zabolázatlan felszabadult női szexust is értékeljük, azt a nőt akit Kata reprezentál a Makrancos hölgyben, aki szegmenseiben visszaköszön Heltai Jenő A néma leventéjében. Ez az előadás puszta kísérlet, kísérlete annak, hogy értékelve és újraértékelve saját irodalmunk remekeit, kissé kitágítsuk a szokott, tanult interpretációt, és talán perspektívát adjunk egy, az angol irodalommal összekapcsoló irodalmi megközelítésnek.
Péteri Éva: Gulácsy és a viktoriánusok
A kora XX. század nagy ’magányos’ festőjének, Gulácsy Lajosnak írásaiból egyértelműen kiderül, hogy milyen szorosan kötődött több viktoriánushoz. Ruskin, Turner és Walter Pater, de méginkább Dante Gabriel Rossetti, Burne-Jones, Whistler és Oscar Wilde meghatározó szereplői nemcsak Gulácsy művészeti írásainak, hanem fiktív történeteinek is. Gulácsy Paulina Holseel című kéziratban maradt regénytöredéke is számos vonásában idézi az angol elődöket, főként Wilde-ot.
Gulácsy számára az élet maga a művészet. Elvágyik az unott, szürke valóságból; szerepekbe, maszkok mögé bújik: művészetté lényegíti az életet. A regényben Paulina maga válik a művészet megtestesítőjévé, de amint ez megtörténik, meg kell halnia. Wilde szerint inkább az élet utánozza a művészetet, mint a művészet az életet – Gulácsy tragikus sorsa tükrévé lesz a regénynek.
Pikli Natália: Feleselő szavak és asszonyok: a ’shrew’ az angol és a magyar kulturális emlékezetben
Kutatásom Shakespeare The Taming of the Shrew (A makrancos hölgy) c. vígjátéka alapján a ’shrew’ szó ill. a hozzá kapcsolódó, ’kulturális szövegként’ (Assmann) értelmezhető jelenségek gazdag középkori és reneszánsz jelentéskörének vizsgálatából indul ki, ezt követi egyes 16. századi magyar világi szövegek faggatása a ’házsártos nők’-re vonatkozóan. Mindezt a ’shrew’ szó lehetséges magyar megfelelőinek nyelvtörténeti-stilisztikai vizsgálata egészíti ki, mely a shakespeare-i cím fordításvariációban tapasztalható problémákra próbál rávilágítani (vö. Nádasdy ’A hárpia megzabolázása’). Úgy tűnik, hogy míg a társadalmi keretek a ’shrew’ vonatkozásában nagyon is hasonlóak voltak a 16. század végén Angliában és Magyarországon, az angol és magyar kulturális és nyelvi emlékezet később másként viselkedett, valószínűleg mivel Shakespeare színdarabja, a The Taming of the Shrew (mely maga is a kánonhoz tartozik) kanonizálta és egyben rögzítette a szót és a jelenséget a 16. század óta, míg a mi fordításirodalmunk kánonjában ez csak részben játszódott le ezidáig – a 19. század fordításaiból eredő ’makrancos’ szót elfogadja és azonosítja a mai olvasó/néző is, de elsősorban nem a ’házsártos nő’ jelentéssel, hanem ezzel a Shakespeare-darabbal. Mint e rövid és korántsem véglegesnek tekintendő összefoglalásból is kitűnik, kanonikus szöveg, nyelvhasználat és jelentéstörténet kapcsolata a kulturális emlékezetben izgalmas kutatásokra ad lehetőséget.
Előadásomban tehát a meta-tematika lehántásával az együttérzés és a vallomástétel kérdésköreire szeretnék fókuszálni, amelyek a 20. századi posztkolonialista és trauma- elméleteinek megkerülhetetlen gócpontjainak látszanak.
Ruttkay Veronika: A „tükör” túloldalán: A Pendragon legenda
A „szellemtörténetben semmi sem támad fel igazán halottaiból”, írja Szerb Antal az angol reneszánsz kapcsán 1929-ben megjelent irodalomtörténeti áttekintésében, Az angol irodalom kistükrében. Öt évvel későbbi regényében, A Pendragon legendában visszatér az angol reneszánszhoz, a feltámadás kérdéséhez és a szellemhez, egészen más műfajban és egészen más elméleti-irodalmi koordináták között. A dolgozat célja, hogy irodalomtörténetet és regényt egymás mellé téve értelmezze, hogyan képződik meg az angol irodalmi és kulturális hagyomány Szerb szövegeiben, és közelebbről azt, hogy mennyiben tekinthető A Pendragon legenda a „hivatalos” irodalomtörténeti narratívát kiegészítő (esetleg azt felülíró) alternatív kultúratörténetnek. Ezzel Szerbnek azt az elejtett megjegyzését kísérlem meg továbbgondolni, amit egy későbbi történelmi regénye, A királyné nyaklánca kapcsán fogalmazott meg: „A legjobban annak örülök, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legnagyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti könyveimet, mint egy regényt.”
Timár Andrea: Trauma, Együttérzés, Coetzee
Hites Sándor Coetzee Foe (1986) című művét Linda Hutcheon nyomán az angolszász historiographic metafiction műfajának egyik példájaként elemzi. Egyetemi kurzuskínálatokban szintén a múlt újraírásának kísérleteként tematizálódik, Bényei Tamás pedig az ÉS-ben megjelent rövid kritikájában a metafikciós, az elméleti, az ábrázolás és a jelhasználat mibenlétét, a személyiség és az elbeszélés viszonyát, valamint a szerzőség kérdését érintő műnek nevezi a Foe-t. A regényről született angolszász irodalomkritikai írások, a magyarokhoz hasonlóan, a regény tipikusan poszt-modern vonásait hangsúlyozzák, ám azt elsősorban a poszt-kolonializmus és, egy esetben, a traumaelmélet értelmezési keretén belül vizsgálják. A regény magyar és angolszász fogadtatásban tehát az a közös, hogy egyik sem teszi kritikai vizsgálat tárgyává azt a sajátosan 18. századi tematikát, amely a regény hypotextusa. Ez a tematika pedig kettős: a regény egyrészt az „én” és a gyarmatosított „másik” viszonyának, valamint a „másik” megértésére tett kísérletek kudarcának színrevitelével az együttérzés (sympathy) mint társadalmi összetartó erő lehetőségének sajátosan 18. századi kérdéskörére fókuszál. Másrészt Defoe fiktív vallomásaival áll párbeszédben, következésképpen a vallomás lehetőségének, mint az önéletírás egy lehetséges altípusának a problémáját járja körül.
Ugyanakkor paradox módon Coetzee sem tűnik mentesnek attól a vakságtól, amely minden vallomás sajátja. Maga Coetzee a „Vallomások és Önbecsapás” (1985) című esszéjében amellett érvel, hogy a valós és fiktív vallomást Augustinustól Defoe-n, Rousseau-n és Tolsztojon át mindig valami valós vagy feltételezett bűn előzi meg, ám a vallomástevés gesztusa „mögött” létező okok, motivációk és igazságok sora végtelen. Az esszé tükrében talán joggal tehető fel az a kérdés, mennyiben tekinthető a regény a dél-afrikai, fehér bőrű szerző saját vallomásának, mégpedig egy olyan vallomásnak, amely „mögül” a hallgató vagy olvasó számára számtalan mélyebb és sokkal bevallhatatlanabb igazság sejlik fel. A regény 1986-ban, az apartheid hivatalos megszűnte előtt tíz évvel született. A poszt-modern elméletekre jellemző ironikus távolságtartás helyett tekinthetjük-e a regényt meta-vallomásnak (hipertextusnak) és vallomásnak (hypotextusnak) egyaránt? Másképpen fogalmazva: félretéve a posztmodern szerző (Coetzee) mindent tudásáról és erkölcsi fedhetetlenségéről alkotott képzeteinket, tekinthetjük-e a művet egy olyan „igazi” vallomásnak, amely elkendőzi önmaga elől például azt, hogy a „másik” nyelvi (avagy esztétikai) és politikai reprezentációja között végtelen szakadék tátong?
Tóth Réka: Bontakozó titkok: Babits Mihály és az angol-amerikai gótika
A Nyugat számos kiemelkedő alakja foglalkozott a rém-, vagy ahogy a magyar irodalomtudomány nevezi frenetikus irodalommal: Babits Mihály, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Cholnoky Viktor, Elek Artúr munkáiban kétségbevonhatatlanul jelen vannak a tipikusan angol, illetve amerikai gótikus hagyomány alapvető motívumai, melyek Oscar Wilde, Robert Louis Stevenson, de legfőképpen Edgar Allan Poe munkásságán keresztül jutottak el hazánkba. Babits Mihály azontúl, hogy fikciójában igen szorosan köthető a fent említett hagyományhoz, elméleti és fordítói munkájában is erősen reflektált e populárisnak bélyegzett, ugyanakkor lélektani kérdéseket boncolgató műfajra, mely hazánk irodalomtörténetében Babits munkásságában kulminált. Előadásomban az író gótikus irodalomhoz való kötődésén túl, Babits misztérium-kezelésével foglalkozom, melyet elsősorban A gólyakalifa című rövid regényének misztérium-központú olvasatával szeretnék demonstrálni. Ehhez segítséget nyújt Bényei Tamás, a krimi-irodalom hármas tagolását bemutató munkája, illetve a fantasztikum Tzvetan Todorov által felvázolt képlete. E források reményeim szerint új fényt vetnek Babits prózájának értelmezésére, s kiemelik azt a pusztán populárisnak titulált irodalom süllyesztőjéből.
